Netidők Blogtársaság

Meghívott szerzőnk, Varga Bence (Revision) egy 40 éves sztori segítségével beavat minket abba, hogy miképpen működik a szóbeszéd.

Ma már a csapból is vírusvideók folynak, így a készítőik egyre meghökkentőbb ötletekkel állnak elő a forgatáskor, hogy biztosítsák az anyag elterjedését. A vírusvideók sikeres terjesztésében azonban az ötleten túl legalább olyan fontossággal bír maga a felület, amin a filmek "utaznak". A szélessávú Internet ma már a mindennapok része, de nem volt ez mindig így, mégis, vírusvideók már az Internet-korszak hajnalán is léteztek, sőt annak előtte is.

A felrobbant bálna

1970. november 12-én egy 14 méter hosszú, 8 tonnás ámbrás cet vetődött az Egyesült Államokban Oregon tengerpartjára, Florence városka mellett. A hatalmas állat a kiszáradás következtében rövidesen elpusztult. MIvel az állam összes partszakaszának karbantartása az oregoni autópályafelügyelet feladatkörébe tartozott, a tetem eltakarítására is ezt a szervezetet utasították.

A haditengerészettel folytatott rövid konzultációt követően a szervezet szakemberei arra jutottak, hogy a bálnát oly módon a legcélszerűbb eltávolítani a partról, amint azt egy szikladarabbal tennék: egyszerűen felrobbantják. Az első pillantásra meghökkentőnek tűnő megoldás magyarázatául szolgálhat talán, hogy elsősorban geológiai akadályok legyőzésére kiképzett munkatársakról volt szó - az autópályafelügyelet ritkán találkozott hasonló zoológiai problémákkal. A mérnökök úgy vélték, hogy az eltemetés nem járna sikerrel - a hullámok hamar kimosnák a testet, a felrobbantás azonban miszlikbe szakítaná a bálnát, és az apróbb maradványokat a rákok hamar elpusztítanák.

A bálnában mintegy fél tonna dinamitot helyeztek el, majd felrobbantották. Az állat íly módon való eltakarítása azonban - finoman szólva - megkérdőjelezhető eredménnyel járt: hosszú másodpercekig hullottak a bálna cafatjai a partra sereglett nézelődők nyakába, egy nagyobb darab pedig ripityára tört egy közelben parkoló autót. Mindazonáltal a bálna testének közel a fele egyben maradt, melyet később bulldózerekkel próbáltak eltávolítani.

A televíziós riport

Az egész meghökkentő esemény valószínűleg hamar feledésbe is merült volna, ha nem tartózkodik a helyszínen az oregoni Portlandból a helyszínre küldött KATU-TV stábja, élükön Paul Linnman riporterrel. A társaság rögzítette a bizarr esemény minden részletét, és a riportot Linnman a következő fanyar kommentárral zárta: "Bármikor is sodródjon egy bálna Lane County partjaira a jövőben, azok, akiket az eltakarításával megbíznak, nemcsak azt fogják tudni, hogy mit tegyenek, de azt is, hogy mit ne."

A beszámoló adásba került a televízióban, de nem vert túlzottan nagy hullámokat. Aki látta az adást, megbeszélte másnap a barátaival, ismerőseivel a dolgot, de nem kapott szárnyra az eset híre. Nemsokára azonban megérkezett a háztartásokba egy olyan technológia, amely alapvetően változtatta meg a mindennapokat. 1976-ban megjelentek ugyanis az első VHS videómagnók az Egyesült Államokban, és a használatuk rohamosan terjedt. Nem sokkal később a televíziónál valaki kimásolta a hat évvel korábbi riportot VHS kazettára, és hazavitte. Ezzel az apró, nüansznyi dologgal megkezdődött a világ első vírusfilmjének terjedése.

Szájról szájra

Közel tizenöt éven át a videófilm és annak híre szájról szájra terjedt, az emberek többsége azonban városi legendának tartotta a felrobbantott bálna történetét. Az eset akkor került a széles nyilvánosság elé, mikor egy másolat eljutott Dave Berryhez, a Miami Herald népszerű újságírójához. Berry 1990. május 20-án megírta a sztorit, amit a lap le is közölt. A cikk rövidített verziója hamar felkerült néhány üzenőfalra, és számtalan hozzászólás érkezett a témához.

Itt kell egy kis kitérőt tennünk azok kedvéért, akik nem ismerik annyira a világháló történetét. A 90-es évek elején az Internet még gyerekcipőben járt. A nyolcvanas évek közepén jelentek meg azok az ún. üzenőfalak (angol kifejezéssel élve bulletin boardok), amelyeknek a lényege az volt, hogy a felhasználók telefonvonalon becsatlakozhattak egy központi rendszerbe, és egy program segítségével szoftvereket és adatokat tölthettek le és fel, híreket olvashattak, vagy különféle üzeneteket válthattak egymással. Az üzenőfalakat kezdetben hobbi jelleggel működtették, és jellemző volt rájuk, hogy egy-egy kisebb közösséget fogtak össze, rendszerint egy kisváros felhasználóit.

Igaz volt? Vagy mégsem?

A cikk körüli zsongás az üzenőfalakon felkeltette a média munkásainak a figyelmét is, és az oregoni autópálya-felügyelethez, amelyet időközben oregoni közlekedésfelügyeletté neveztek át, egyre-másra érkezni kezdtek a telefonok a felrobbantott bálnáról. Mint kiderült, a bulletin boardokon keringő szövegben nem szerepelt, hogy az eset huszonöt évvel azelőtt történt, így az újságírók napi aktualitásként kezelték az ügyet.

San Francisco-tól Washingtonon át Massachusetts-ig számtalan helyről érkeztek a hívások, és nemsokára már a Wall Street Journal is foglalkozott a történettel. 1992-ben a sztori megjelent a Usenet-en, ami egyike volt a legkorábbi Internetes vitafórumoknak, ahol a felhasználók hosszan vitatkoztak a történet eredetéről és hitelességéről.

Végül feltehetőleg 1993 környékén Steve Hackstadt, az Oregoni Egyetem végzős informatika-szakos hallgatója digitalizálta a birtokába került videofelvételt, és feltette az egyetemi hálózatra. Innen indult világhódító útjára a film, hogy aztán számtalan oldalra felkerülve az Interneten mindenhol feltűnjön. Mára ez az eredeti oldal eltűnt, de Hackstadt továbbra is gyűjti a film körüli cikkeket és anekdotákat.

A film terjedéséhez hozzájárult az is, hogy az információk gyakran hiányosak voltak vele kapcsolatban. Sokan azt hitték, hogy a bálna még élt a felrobbantáskor, mások nem voltak vele tisztában, hogy egy 40 éves történettel találkoznak.

A világ legrégibb vírusfilmje bizony még ma is igen népszerű: a videómegosztó oldalakról beszerzett adatok szerint a felrobbant bálna videója a világon még mindig az ötödik legnépszerűbb és legtöbbször megtekintett vírusfilm.

Varga Bence (Revision)

Ugye neked is van kedvenc opensource alkalmazásod? Az új 11.04-es Ubuntu Szoftverközpontján keresztül nem csak telepítheted egy kattintással azokat, de a fejlesztőnek is lehet küldeni támogatást. Mark Shuttleworth, a Canonical elnöke annak a reményének adott hangot, hogy sikerül egy pezsgő és egészséges támogatási rendszert a fejlesztőknek biztosítani. Szerintem sok fejlesztő hasolóan reménykedik ebben. Az ötlet azért sem teljesen őrültség, mert már most is sokan fizetnek ezért a nyílt forráskódot fejlesztőknek, hogy egy-egy funkcionalitás, ami a felhasználónak égetően fontos, az minél előbb bekerüljön az alkalmazásba.

Érdekes látni, ahogy az Ubuntu fejlesztését végző Canonical mennyire építi ki azt a rendszert, amely már nem csak az operációs rendszerről szól, hanem azon keresztül a könnyen elérhető de jövedelmező szolgáltatásokról is. Szerintem egy második Apple épül, ahol csak az igénybe vett plusz szolgáltatásokért kell majd fizetni, mégpedig olyan árat, ami megfizethető lesz mindenkinek.

Vasárnap délután beugrottam az autóba, hogy a közeli barkácsáruházba menjek néhány térkőért. Útközben bekapcsoltam a rádiót. Éppen hírek ment az adón, elég apolitikus figura vagyok, de időnként végighallgatom. A soron következő hír így kezdődött „Csontvázakat találtak Szombathelyen.” Azonnal megindult bennem a „jajdeutálomapolitikát” reflex és nyúltam a csatornaváltó-gomb felé. A következő mondatból azonban kiderült, kivételesen valódi, kalcium-karbonátból és magnézium-karbonátból felépülő csontvázak kerültek elő egy szombathelyi ház pincéjéből.

Lám a kommunikáció és a retorika mindenhatósága engem is maga alá gyűrt. Ebből is látszik, ha elég sokáig ismételgetünk egy kifejezést más értelmezésben, más szövegkörnyezetben,  képesek lehetünk felülírni az újjal a régi jelentést. A XXI. század információ-technológiai forradalmának, a folyamatosan áramló – vagy inkább ránk zúduló –  információtömegnek ez is az egyik hozadéka.

Az információ tartós tárolósához többszörös ismétlésre van szükség. Sokkal jobban, gyorsabban, és nagyobb hatásfokkal lehet információkat rögzíteni és felülírni az agyban pusztán azért, mert az információdömpingben az ismétlések száma felgyorsul. És ehhez járul még hozzá az a tény is, hogy kevesebb időnk jut egy adott információ elemzésére, megértésére, értelmezésére, és arra, hogy saját véleményt alkossunk róla. Ennek következménye, hogy leggyakrabban ez az egész ellenőrző/elemző folyamat kimarad és csak az „elfogadom/nem fogadom el/nem érdekel”  gyors döntése marad meg.

A dolog érdekessége, hogy ez a felülírás többször is elvégezhető a fenti módszerrel. Ez lehet Az emberi agy programozásának első leckéje. Human Brain Basic v1.0.

Szimbolikusnak is tekinthetjük, hogy az első posztom itt a Magyar Elektronikus Könyvtár elindításának 15. évfordulója kapcsán íródik, hiszen a MEK az egyik direkt megjelenése az új írásbeliségnek, amelyet az Internet hozott el a hétköznapjainkba. S mivel Moldován István könyvtáros – aki számomra az évek során a MEK-nek afféle szóvivőjévé is vált – már a 15 évvel ezelőtti első műsoraink egyikében is szerepelt és igyekezett az akkori fogalmainkkal érthetővé tenni, mi is az e-könyvtár, ezért nem volt vitás, hogy most is vele beszélgessek a MEK első 15 évéről. (Ez az az időszak, aminek az elején még csak 15-20 ezer internet felhasználó volt Magyarországon, tehát a jóval nagyobb hallgatottságú rádióban el kellett magyarázni, hogyan működik az elektronikus könyvtár és mi értelme van. Az online archívumunkban – könyvtárunkban? – mind a mai napig meghallgatható a beszélgetés.) A MEK ötlete egyébként már 1993 májusában felmerült Drótos László részéről egy szakmai levelezőlistán, itt vannak a főbb mérföldkövek. Tény, hogy ma már 8000-nél is több dokumentum található a MEK állományában és a hagyományos (könyv-)szolgáltatáson túl az évek során elindult az EPA (Elektronikus Periodika Archívum és Adatbázis) valamint a DKA (Digitális Képarchívum).

Az elektronikus könyvtár előnyeit valószínűleg ma már mindenki tudja: 24 órás „nyitvatartás”, a könyveket feltölthetjük egy e-book olvasóra, a könyvek szövegében villámgyorsan lehet keresni, akár kutatni is lehet a szövegeket a számítógépes elemzés módszereivel, gyors keresés a könyvek között a digitális katalógusban. És nincs kölcsönzési idő, vagyis az egyik legismertebb mozzanat, ami a hagyományos könyvtárhoz kötődik, bizony elmarad, hiszen a könyvet nem kell visszavinni, ha már egyszer letöltöttük.

A különutas bécsi elektronikus könyvtár

Vagy mégis? Nem kell nagyon messzire menni, hogy másfajta gyakorlatot találjunk, hiszen Bécsben bizony van kölcsönzési idő az ottani elektronikus könyvtár gyakorlatában. (Egyébként ott még csak 2300 dokumentum található az állományban.) Csak itt persze nem visszatölteni kell a könyv tartalmát a kölcsönzési idő lejártakor, hanem a szöveget tartalmazó dokumentum automatikusan megsemmisíti a tartalmat. Nem meglepő a magyar elektronikus könyvtáros, Moldován István reakciója: „Ilyenről már hallottam amerikai könyvtárakban, sőt, az Országos Széchényi Könyvtárban is volt ilyen terv, de végül nem valósult meg. Én kicsit tamáskodom az ilyen vállalkozással szemben, a digitális szövegek alapvető természete a szabad másolhatóság, ez az önmegsemmisítés pedig ennek az alaptermészetnek a megerőszakolása. Nem lennék meglepve, ha egy ügyes fiú szépen otthon rájönne, hogyan lehet kikapcsolni a dokumentumok önmegsemmisítését :-)

Szerintem ez kicsit olyan, mint amikor az autóval a a XIX. század végén a lovaskocsit utánozták, mert akkor az volt az elterjedt. De a digitális könyv (az autó) már alapvetően más, mint a nyomtatott könyv (a lovas kocsi). Nemigen lehet ráhúzni a régi modelleket, ideig-óráig rákényszeríteni ugyancsak technikával igen.”

15 év – 15 könyv

A MEK a születésnapja alkalmából tizenöt új könyvet tett elérhetővé az olvasói számára, mégpedig úgy, hogy felkértek tizenöt hazai és határon túli írót (köztük például Csányi Vilmost, Heller Ágnest, Lőrincz L. Lászlót, Nemeskürty Istvánt, Nyíri Kristófot és Szilágyi Szabolcsot), hogy ajánljanak fel egy-egy művet a gyűjteménybe. Mint írják a MEK-en: „A felhívás olyan sikeres volt, hogy néhányan több könyvet is adományoztak a MEK-nek, így szaporítva a világhálón szabadon elérhető kortárs magyar szak- és szépirodalom mennyiségét.”

Az október 25-i műsorunkban Képes Gábor muzeológus a témához kapcsolódva elmesélte, hogy 2008-ban szerveztek egy kiállítást a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeumban a Reneszánsz év tiszteletére, amelynek ő az „Ősnyomtatványtól az e-book-ig” munkacímű részét gondozta, s ott kiállítottak néhány érdekes tárgyat, köztük Horváth Ivántól kölcsönkapott tárgyakat (például egy keletnémet peremlyukkártyás válogató eszközt, amellyel versadatbázist készített) és Papp Tibor versgenerátorát is.

A számítógép kétségtelenül a műveltségterjesztés egyik eszköze lett.