Netidők Blogtársaság

Vajon milyen lehet internet nélkül élni? Mit tesz velünk, milyenné tesz minket az internet? Milyenek lennénk internet nélkül? - ezekre a kérdésekre kereste a választ Paul Miller, aki 2012. május 1-től kerek egy évre "önkéntes száműzetésbe" vonult, amikor úgy döntött, hogy nem használja a világhálót és szolgáltatásait 365 napon keresztül. Élményeit folyamatosan közzétette a The Verge hasábjain, majd végül egy posztban összegezte a tapasztalatait. Röviden: nem az internet a hibás, ha úgy érezzük szétesik az életünk, nem tudjuk utolérni magunkat és felszínesek a kapcsolataink.

Paul Miller a The Verge senior szerkesztője 2012-ben sokallt be az internettől, amikor úgy érezte, hogy a rengeteg e-mail, az olvasásra váró online cikkek, blogposztok és a közösségi média nem csak egyszerűen kikezdi a produktivitását, de rosszabb emberré is teszi, mint amilyen valójában lehetne. Úgy döntött megkeresi az "igazi Paul-t", aki az internet túlzott használata nélkül lehetne: végre lenne ideje önmagára és másokra odafigyelni, könyveket olvasni, megírni azt, amire sohasem jutott ideje, a barátaival találkozni és még így is sokkal több szabadidővel rendelkezne... Ismerős vágyálom?

Az elején minden jól ment, Miller felszabadultabb és produktívabb lett, sokat olvasott és írt, eljárt sportolni, több időt töltött a barátaival és a családjával is. Élvezte a hirtelen nyert szabadságot. Közben dolgozott a The Verge-nek, csak nem ő maga tette közzé az interneten a cikkeit, hanem kollégái. Ő maga egy hagyományos postafiókon, egy butatelefonon, illetve személyesen tartotta a kapcsolatot a világgal. Aztán néhány hónap múlva az internet hiánya elvesztette az újdonság varázsát, Millernek kialakult egy új életritmusa, új szokásokat kezdett el felvenni. A kísérlet végére Miller belátta, hogy alapvető feltételezése hibásnak bizonyult, nem az internet tesz minket olyanná, amilyenek vagyunk, hanem mi magunk. Új offline életének végén tévéműsorokkal, (offline) számítógépes játékokkal és újságokkal töltötte ideje nagy részét, miközben már csak ritkán járt el otthonról, hogy a barátaival találkozzon vagy mozogjon. Döntésével, hogy távol marad az internettől, elszigetelte magát az emberektől is, az év végén már egyáltalán nem volt boldog, felszabadult vagy produktív...

Ami hiányzik Miller záró írásából, az a megoldás. Mit tehetünk, ha szenvedünk az internettől és attól, amit az internet "csinál belőlünk"? Először is, be kell látnunk, hogy nem az internet tesz minket ilyenné és a kivonulás olyan végletes válasz, ami nem feltétlenül jelent megoldást. Vajon eleve kudarcra volt ítélve Miller kísérlete? Nem mondanám, viszont számára nem az internetről való kivonulás lett volna a megfelelő. A kezdeti eufóriát ugyanis törvényszerűen fel kell váltania később egy új életritmusnak, aminek önmagában is tartósnak és kiegyensúlyozottnak kell lennie. Miller itt bukott el, egy idő után rossz offline szokásokat vett fel, ráadásul elszakítva érezte magát másoktól.

A megoldás: egyensúlyt találni - ha zavar minket az, ahogy internetezünk, akkor változtassunk rajta. Kezdjük azzal, ami a legjobban zavar minket, állítsunk fel szabályokat önmagunk számára, tartsuk be őket, csináljunk belőle új szokásokat, amelyektől úgy érezzük, hogy jobbak, produktívabbak, kiegyensúlyozottabbak stb. vagyunk. Ezután haladjunk fokozatosan, változtassunk tartósan olyan dolgokon, ami nem tetszik magunkban - és nem muszáj az internetes aktivitásra korlátozni ezeket. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy nincsenek általános praktikák, egyedi, személyre szabott megoldásokra van szükség. A megoldás azonban szerintem a fokozatosság. Az internet kizárása egyrészt nehezen kivitelezhető, másrészt a hiányát egyszerre kell tudni feltölteni, ami igen csábító, hogy rossz új szokásokat vegyünk fel.

Az is biztos azonban, hogy internet nélkül nagyon nehéz élni, már csak azért is, mert sok embernél egyre inkább a munka velejárója - Miller kivételezett helyzetben volt, amikor a The Verge megfinanszírozta a "kalandját". Így viszont lehetőségünk van tanulni abból, amit megélt és levonni a konzekvenciákat.

Pintér Robesz

Egy háromgyermekes amerikai újságírónő, Susan Maushart hat teljes hónapra száműzte saját és gyermekei életéből az internetet, a televíziót, az MP3-lejátszót, a mobiltelefont és a videojátékokat. Az eredmény: a család egyik fele felszabadult, boldog pillanatokat élt át, a másik fele elköltözött otthonról. Az édesanya a kísérletet naplózta és könyvet írt a tapasztalatairól - a hír pedig Gróf Miklóst is fanyalgásra késztette...

***

Egy ideig leragadtam a megvonásnál. Se áram, se net, se semmi - nem semmi, pláne hat teljes hónapig. Aztán eltöprengtem azon, hogy miként éledtek újjá a régi szokások odahaza, miként vált a világuk egyre VALÓSÁGOSABBÁ, hiszen kihelyezett elektronikus fantomok helyett ismét hús-vér valóba emelkedett szinte minden. Nem volt kedvem fanyalogni ezen, valahol egyet tudok vele érteni, bár ezzel az erővel a legnagyobb ostobaságnak is tarthatnám, hasonlóan az autómentes világnaphoz vagy a Critical Mass-hez. Valahol igazak, jogosak is e törekvések - akárcsak a mamáé az áram és a net megvonásával, de az élet - ismerjük el - automatizmusok mentén működik, akár a múlttal, akár a jövővel szeretnénk megerőszakolni, csak ideig-óráig megy valahogy. Előbb-utóbb mentőautót hívunk ekhós szekér helyett, repülőgépre szállunk, nano-spray-t permetezünk szét a kabátunkon, nem rohangászunk a lakótelep tetején a levágandó csirkét hajkurászva, és az élet, a legnagyobb titokban visszaoson 2011-be, hosszabb távon az időt sem megelőzni, sem visszaforgatni nem lehet.

A legizgalmasabb kérdésről nem szól a cikk: mi van MOST a mi fantasztikus, vonal nélküli családunkkal. Megmaradt-e olyannak, amilyenné e romantikus hat hónap tette? Visszakívánkozik a bedrótozott, a szerény és valahol silány valőságot cyber-habfelhőként körülvevő elektronikus sokszorozódás mákonyába, vagy valódi öröm a kispad, a mamókás motyogás, a meghitt társasjáték - a múlt?

Miről is van szó valójában? A "fantasztikus kísérlet", a vonal-nélküliség alaptétele az a közhely, ami e bizonytalan kornak talán leginkább életérzése: a jelen szükségképpen rossz, a jelen elkorcsosult, ezért csakis és kizárólag a MÚLT lehet az, amiben bízhatunk. A MÚLT, ami - legalábbis szerintünk, akik e megrokkant szibarita korszaknak vélt szerencsétlen jelenből próbálunk visszakövetkeztetni egy olyan múltba, melynek MINDEN részletéről fogalmunk sincs igazán -, szóval: a MÚLT, ami még természetes volt, maltodextrin- meg tartósítószer-mentesen, igaz, olyan ételmérgezésekkel, hogy a történetíró maga is belehalt sokszor, mire napjainkra kiérlelődött a BIO élelmiszer fogalma és a férges alma kultikus tárggyá válhatott  Svájcban. 

A család példája azt bizonyítja: nem vitás, a MÚLT bevált, hat hónap eredménye az ismét megtalált valóságos emberség. Természetesen csak családi szinten, képzeljétek el mondjuk legnagyobb hazai bankunkat a mai követelményekkel, de 1931-es technikai feltételek mellett, vagy akár a mi futárszolgálatunkat, amikor anno egy-egy útvonal árának kiszámítása percekig tartott és a futárokat cetliken tartották nyilván.

Az igazi kérdés ezek után az, hogy ha a tényleges értékek ilyen jól meg tudnak születni a jelen net-technikai vívmányai nélkül, sőt: a jelen technikai lehetőségei láthatóan akadályozzák érvényre jutásukat, - merthogy egyszerűen a helyükbe lépnek -, ugyan mitől hülyül meg annyira az emberiség, hogy ENNEK ELLENÉRE egy napi Facebook-megvonás azonnali beavatkozást igényelne sokaknál. A kérdés valójában az automatizmusokra, a gyorsabb kielégülésre és a kisebb humán energia-szintre vonatkozik. Ugyan mit talál meg az elidegenedett, atomizált család AUTOMATIKUSAN a cyber-térben annyira, hogy az már helyettesítheti a valóságot, és - hogy net-telen családunkra visszautaljak - csak egy drasztikus KÉNYSZER: a technikai feltételek teljes hiánya tudta ebből az állapotából kirángatni?

Még fontosabb kérdés: feltételzve, hogy az élet a kornak megfelelően, normálisan zajlik, magyarán magától nem folyhat úgy, ahogyan áramtalan családunk kuksolta végig gyertyák mellett a net-telen estéket, hogyan lelhetjük meg az automatikus EGYENSÚLYT, ahol megy ugyan a hűtő, égnek a lámpák, Facebook vibrál a monitoron, DE MÉGIS van egy igazi kispad, ahol leül a család, és amihez képest  minden az marad, aminek lennie kell: a cyber-tér virtuális énünk cikázása a világ-faluban, de csak addig, amíg valóságos kis falunk igazi világgá nem tárul. Nos, mit gondoltok?

Gróf Miklós