Honor 6: prémium okostelefon primőr áron

Címkék: honor, okostelefon, teszt, android, Huawei

Egy hétig tesztelhettem a Huawei új csúcskategóriás készülékét a Honor 6-ot. Megelőlegezve a végeredményt, azt kell mondjam, hogy a telefon a nagyon jó és a kiváló határán egyensúlyoz, az árcédulát megnézve pedig (105 ezer pénzért lehet kapni) ár-érték arányát tekintve az egyik legjobb, ha nem a legjobb androidos választás jelenleg.

A készülék szégyenlős tervezői csupán a hátlapon eldugva, apró betűkkel hozzák a felhasználó tudomására, hogy „Powered by Huawei” és a készüléket bekapcsolva sem túl sokszor találkozunk a Huawei nevével, de itt-ott elpöttyintik, hogy igen, itt vannak a háttérben, ők rakták össze a cuccot (például a hangok beállításánál szerepel a Huawei vagy a billentyűzeten a Swype is általuk támogatott). Mindez szándékos, a Huawei új (al)márkát épít, aminél szándékosan szerényen a háttérben szeretne maradni.

A teszt elején elgondolkodtam, hogy vajon honnan jöhet a név (Honor) és miért van szükség egy új márkára a Huawei mellett-alatt? Valószínűnek tartom, hogy a Honor a cég egyfajta jóárasított prémium márkája lesz, ezek lesznek azok a felső kategóriával versenyző telefonok, amelyek technikailag és egyéb paraméterekben felveszik majd a versenyt a mostani csúcskategóriás androidos készülékekkel (mint amilyenek a Sony Z-k vagy Samsung Galaxy S-ek), viszont nagyjából feleannyiért. A Samsungnál az utóbbi egy évben amúgy is érzik a kínai konkurensek (elsősorban a Huawei, Lenovo és ZTE) jeges lehelletét a nyakukon, a Honor pedig meg is mutatja, hogy mennyivel többe kerül például egy csúcskategóriás Samsung attól, hogy elsősorban irtózatos marketing költségek rakódnak rá és a gyártó is jól keres az eszközökkel (ez nagyjából megduplázza a telefonjuk árát). Szóval nem sokáig örülhet a koreai gyártó, hogy közel egy évtized alatt sikerült kicsinálni a Nokiát (amihez persze a finnek bénázása is kellett), mert most már ő van a célkeresztben, mint no.1 gyártó. De vissza a Honorra: az ár megtartásában fontos szerepet játszik a rövid értéklánc is, a Honor Magyarországon most csak az eDigitalnál kapható, a szolgáltatók nem fogják árulni. Ezzel is a smart consumer kategóriát célozzák, akiknek a jó ár-érték arány kiemelten fontos és nem szállnak el egy márkanév láttán.

Hogyan lehet egy androidos telefont tesztelni? Nyilván a készüléken futó operációs rendszertől nem elválasztható maga a teszt. Nekem az az elvárásom egy androidos eszköznél, hogy a készülék szinte legyen észrevétlen, tökéletesen szolgálja ki a rendszert, legyen kezes, sokáig bírja egy töltéssel, készítsen szép képeket és ne recsegjen-ropogjon, ha kézbe veszem. A Honor 6 mindezt simán tudja és még jóval többet is.

Miheztartás végett, hogy mihez mértem a tesztalanyt:

  • Utoljára androidos telefonok közül egy Galaxy Note 3-asat teszteltem, közel egy éve. A Honor is nagyjából ez a méret (kicsivel nagyobb csak), távol-keleti gyártó (bár nem kínai) és androidos készülék. Akkor a Note 3 inkább csalódás volt, mivel nehezen lehetett gépelni rajta, teljesen átlagos képeket csinált, a hozzá adott pici ceruzának (stylus) nem sok haszna volt, az egyedi szoftveres megoldások pedig számomra szimpla parasztvakításnak tűntek, miközben az árcédulán szép nagy szám szerepelt.
  • Fél éve egy iPhone 5S-t használok. Röviden: túl kicsi, állandóan mellényomok a billentyűzeten, viszont tökéletesen lehet egy kézzel használni és szinte minden másban imádom (ez a kompromisszum). Jó lenne nagyobb méretben, de nem vagyok hajlandó 250 ezer forintot adni egy telefonért (igen, ez csak egy telefon, ráadásul a 16 gigás iPhone 6-ot normál használat mellett egy hónapon belül megtölteném, 32 gigás nincs, a 64 gigás meg közel 300 ezer forint idehaza. Nem normális – három Honor kijönne belőle, háromszor meg egyáltalán nem jobb az iPhone.)
  • Végül az összehasonlítás utolsó alanya(i): jó két és fél évig Windows Phone rendszert használtam Nokia készülékekkel (Lumia 800 majd 920) - ezeket is szerettem, leszámítva, hogy főleg az elején 1-2 appot nem lehetett megtalálni a platformra (például sokáig ilyen volt az Instagram) és a mai napig sokan nem gondolkodnak a platform támogatásában (pár hónapja vettem egy lépésszámláló Runtastic órát, induláskor még véletlenül sem működött együtt a Windows Phone rendszerrel).

Viszont amire leggyakrabban használom a telefont, arra tulajdonképpen mind a három rendszer és a fentebb leírt készülékek tökéletesen alkalmasak:

  • telefonálás
  • levelezés több fiókból
  • naptár
  • hírek olvasása, böngészőből vagy appból (pl. index vagy HVG stb.)
  • Facebook: olvasás, írás, kommentelés
  • csetelés Viberen és FB messengeren, néha Skype-on
  • időnként SMS küldés
  • fotózás és fotók megosztása (Instagram vagy Flickr, FB)
  • anyagok megosztása a közösségi médiában: twitter és Tumblr
  • időjárás
  • ébresztőóra
  • zseblámpa
  • jegyzetek írása: Evernote és jegyzettömb (utóbbi jó, ha automatikusan szinkronizált a gmail fiókomba)
  • YouTube
  • számológép
  • LinkedIn hébe-hóba
  • Foursquare és Swarm a ritka bejelentkezésekhez
  • Deezer zenehallgatáshoz
  • Dropbox és Onedrive a felhőben tárolt file-ok megnézéséhez
  • néha navigáció (mindegy mi, csak legyen megbízható)
  • ritkán játékok, nálam főleg Angry Birds, a gyerekeimnek Minecraft, Gameloft meg egyéb játékok (amikor rövid időre megkapják a telefont)

Ezek után nekem a következő elvárásaim vannak a telefonommal kapcsolatban:

  • minden általam rendszeresen használt app meg legyen a rendszeren (mint a listából látszik ez van vagy 40-50 alkalmazás)
  • minden említett app menjen, gyorsan, akadásmentesen
  • szinkronizáljon a háttérben mindent, amit kell (például levelek, naptár stb.)
  • ne merüljön le túl gyorsan (nincsenek irreális elvárásaim: ha egy töltéssel megcsinál egy napot, az már nekem elég)
  • nézzen ki normálisan, ne recsegjen-ropogjon, ne akarjon szétesni hosszabb használat után sem
  • csináljon szép képeket, miután ez van mindig nálam
  • legyen elég nagy a kijelzője (az már mindegy, hogy egykezes vagy kétkezes – tehát nem elvárás az 5+ col)
  • szép legyen a kijelzőn a kép

Innen nézve egyáltalán nem érdekel, hogy hánymagos, hánygét tud, hánygigamemóriás és megacicaherztes. Ha tudja a kívánalmakat jó - ha nem tudja, nem jó. Akkor sem, ha nyolcmagos és az első 4G-s „olcsó” android telefon, mint amilyen a Honor 6 (olcsó a 200 ezres csodákhoz képest, drága ahhoz képest, hogy „csakegytelefon” és „mikerülebben100ezerforintba?!”)

Ezen előzetes elvárásokkal láttam neki az egy hetes tesztnek. Kicsomagolás: mivel a készülék egy nagyjából telefon méretű pufis védőfóliás tasakban érkezett, nem tudom milyen doboza lesz, sem azt, hogy mit adnak mellé. Töltő biztosan jár majd (rendes micro USB) - talán füles is. Egyéb jóságokról nincs hír. (A részletes specifikációk elérhetők a gyártó magyar nyelvű oldalán jobb oldalt.)

A készülékkel kapcsolatos benyomások:

Méret és kijelző

Ez egy kétkezes telefon - nekem nincs kicsi kezem, de egy kézzel nehezen érem el a képernyő felső részeit (azt kockáztatva amúgy, hogy kicsúszik a kezemből). Méretéből adódóan ezt amúgy már elsőre sejtettem, nekem ez amúgy nem gond.

A képernyő képe szép – de őszintén, az újabb készülékekkel nagyon el vagyunk kényeztetve, bizonyos képsűrűség felett nem is igen lehet különbséget tenni. A Honor 6 már ez a kategória: pixeleket nem vesz észre az ember, a betekintési szög is rendben van. Ezen a fronton nem lehet panasz a készülékre.

Gépelés

Ezen sem jó gépelni a „beépített” billentyűzeten: túl kicsik a betűk, állandóan félrenyomok (mondjuk a szótár a javaslatokkal a billentyűzet felett nagyon jó). A swype nekem minden 2-3. szóra következetesen hülyeséget dob, úgy látszik partikuláris kifejezésekkel operálok (na ugye). Néhány karaktert el is dugtak, például a kötőjelet, a számok pedig egy furcsa kiosztású második képernyőn érhetők el. Szóval a billentyűzeten elég nehéz gépelni, kicsik a betűk, nehéz őket eltalálni. Nem csak az én nagyobb kezemmel, hanem a tíz éves lányom is ezt emelte ki pár órás nyomogatás után: minden jó a készüléken, de nehéz rajta gépelni, szerinte azért, mert néhány plusz ékezetes betűt is kiraktak a billentyűzetre például á, é, amitől kevesebb lett a hely, keskenyebben a karakterek. Ebből a szempontból például a Lumia 920 sokkal jobb, kényelmesebben használható, de még az iPhone is, pedig annak kisebb a kijelzője.

Akkumulátor és sebesség

A Honor 6 leírásában azt ígérik, hogy átlagos használattal több mint két napot kibír. Én nem vagyok átlagos felhasználó, nálam egy napot bírt csak, de a Lumiához vagy az iPhone-hoz képest egy picivel jobban bírta, még úgy is, hogy néha meghajtottam és a bekapcsolt 4G igencsak szereti az energiát (az iPhone-om 4G-n gyakorlatilag reggeltől kora délutánig bírja ki, a Honor végigtolta az egész napot, miközben hihetetlenül gyorsan töltötte be a tartalmat mobil neten is).

Egy-két komolyabb játékkal is csak egy kicsit sikerült felmelegíteni a telefont (mint amilyen az Angry Birds Go – nekem ez volt az első játék, ami megjelenésekor nem futott az akkori készülékemen, nagy csalódást okozva a gyerekeknek), de a Honoron sehol nincs akadás. Jól terhelhető a készülék.

Az nagyon tetszik, hogy „szól”, ha egy alkalmazás a háttérben szerinte túl sok energiát eszik, így ezeket könnyen kilőhetjük.

Úgy is kibírt egy napot, hogy szándékosan rendesen nyúztuk, Maja lányom tesztelte 1-2 órát, aztán este 2-3 órát én is pörgettem rendesen.

A jelenlegi mezőnyben tehát jól teljesít, bár azért nem vagyok elájulva tőle (a több napig használható okostelefon továbbra is egy álom számomra).

Kamera

Lőttem pár képet, a front oldali kamera selfiezésre (meg videócsetelésre) alkalmas, de kicsit elmosódottak lettek a fényképek. A hátoldali kamerán érdemes bekapcsolni a HDR-t (ami alapból nem megy), hogy ne mosódjanak el a képen a mozgó részek beltéren, viszonylag kevés fénynél – nálam ugyanis rendre ezt történt.

Nagy fekete pont, hogy nincs dedikált fotógomb (ahogy a Lumiákon van), vagy legalább a képernyőzár beállítása után egy gyorsindítási lehetőség a zárolt képernyőn (mint például az iPhone-nál). Ilyen kamera gyorsindítást nem sikerült találnom vagy beállítanom (lehet, hogy én vagyok a béna, mert a Honor 6 reklámszövegében külön kiemelik, hogy milyen gyorsan használatra kész a kamera). Igen, kiderült, hogy én vagyok a béna: “A kamera azonnali indításához gyors egymásutánban két alkalommal meg kell nyomni a hangerő le gombot, a Honor 6 pedig azonnal, 0,6 másodperc alatt elkészíti a képet." 

Nálam amúgy a Nokia Lumia 920 jelenti a mobillal fényképezés elfogadható szintjét, ehhez képest már az iPhone 5S is kompromisszum (bárki bármit is mond). Így számomra a Honor megalkuvás lenne, de egyébként hozza az átlagos felsőkategóriás szintet ezen a téren is.

Hangzás

A készülék hátlapján van egy pár milliméter széles és pár centi hosszú hangszóró – egyetlen darab. A telefont sima felületre rakva is jól szól, de könnyű lefogni a készüléket az oldalára fordítva – mondjuk játék közben. Átlagos a hangzása, nem javaslom, hogy bármi komolyabbat tervezzünk vele, kihangosított beszélgetésre és háttér zenehallgatásra megteszi.

A telefonhívások hangminősége rendben van, nem akadozik, nem recseg, nem szakad, mindkét irányban lehet hallani (ami például nem volt elmondható a Lumiámról, ami emiatt szervizbe is került – rendszeresen panaszkodtak, hogy nem hallanak rendesen).

Fülhallgatóval jó volt a hangzás – de ez sokban múlik a fülesen, az iPhone-nal, Lumiákkal vagy az iPodommal összevetve nem volt érdemi különbség, de a teljes képhez hozzátartozik, hogy nem vagyok vájtfülű audiofil.

Verdikt: nagyon jó ez!

Na, nem szaporítom tovább a sorokat: az egy hetes tesztelés után nagyon tetszik a Honor 6: gyors, szép a képe, nem akad, egyszerű volt mindent beállítani rajta. Verdikt: ez egy jóárasított csúcskészülék, amiben csupán a billentyűzet jelent kicsi csalódást, de azt öt perc alatt le lehet cserélni egy másikra (példáulAnySoftKeyboard).

Akinek nincs brand mániája, de szeretne a pénzéért egy kiváló androidos készüléket kapni, az nyugodtan szerezze be a Honor 6-ot, nem fog benne csalódni és még marad pénze is ahhoz képest, mintha egy hasonló tudású versenytársat választott volna.

További infók a Honor készülékekről a gyártó magyar nyelvű oldalán (ahol akár Te is feliratkozhatsz, ha ingyen szeretnél egy Honor 6-ot)

Pintér Robesz (rendszeres blogposztjaim olvashatók a Tumblr-en)

Komment 0 | Reblog! 0 |

Szeretem a viccet, a humort, és jólesik néha-néha a Facebookon belefutni egy mókás bejegyzésbe, képbe, viccbe. Nyilvánvaló, hogy egy közösség erős összetartó ereje lehet a vidámság, a humor, oldja a hangulatot, felszabadít, közel hoz embereket egymáshoz.

Így van ez természetesen a Facebookon is, hisz itt is vannak közösségek, csak egy kicsit állandóbbak, mint a valós térben szerveződő baráti társaságok, és egyszersmind heterogénebbek, összetettebbek is. Gondoljuk csak végi, hogy kikből állnak a facebookos ismerőseink: barátokból, kollégákból, távolabbi, közelebbi ismerősökből, ügyfelekből, tanítványokból és tanárokból, családtagokból, tehát a legkülönfélébb emberekből. Csak az a közös a facebook ismerőseimben, hogy mindannyian az én ismerőseim, de sosem tartozna mindegyikük ugyanabba a társaságba. A Google+ ezt a problémát oldotta meg indulásakor azzal, hogy körökbe lehet osztani az ismerősöket, amit a Facebookon általában nem teszünk meg.

Éppen emiatt a heterogenitás miatt az ízlésünk sem egyforma. Nyilván a viccekre is eltérően fogékonyak a felhasználók, a közösségi oldalon lévő kapcsolataink. Hozzám is eljutnak két olyan Facebook-felhasználónak a posztjai is, amelyek vicces képekből, viccszövegekből állnak, ám olyan gyakorisággal, olyan mennyiségben jönnek tőlük ezek a tartalmak, hogy fölmerül a kérdés, miért csinálják, miért osztanak meg ennyi vicces tartalmat. Az nem valószínűsíthető, hogy ennyire szeretik szórakoztatni a publikumot, hisz szinte ömlik erről a szóban forgó két felhasználói oldalról ez a tartalom. Amellett pedig egyik oldal gazdája sem tartozik a saját ismerőseim közé, pusztán a többszörös tovább osztás következtében jut el hozzám is.

Ezzel meg is született a válasz is: a nagy tömegben, szinte futószalagon gyártott „vicces” tartalmak kiugróan magas lájkolási és megosztási számokat produkálnak, ami fontos lehet üzleti szempontból, illetve növelheti az oldal gazdájának népszerűségét, egyben tarthatja a társaságot, a kedvelői kört. Hisz nevetni, szórakozni mindenki szeret! Ez a népszerűség pedig üzleti értékkel is bírhat, ez is egy jó módja az önpromóciónak, önnépszerűsítésnek. Jól bizonyítja ezt az is, hogy az a hozzám is eljutó két Facebook-oldal, amelyik ontja magából ezeket a vidám tartalmakat, vállalkozások oldalai: az egyik egy zenei cégé, a másik egy autózással foglalkozó vállalkozásé.

 

 

Mivel ezek a képek nagyon gyorsan terjednek, könnyen válnak mémmé, vagyis pici módosulásokkal, láncolatszerűen terjedő kulturális alapegységgé. Ezt is könnyen lehet használni rajongó tábor verbuválására. Ugyanakkor a folytonosan, futószalagszerűen terjedő viccek könnyen unalmasakká is válhatnak, ezzel pont az ellenkező hatást is kiválthatják. Gondoljunk csak a baráti társaságokban állandóan, kényszeredetten viccet mesélőkre.

 

 

Érdemes azt is észrevenni, hogy egy-egy ilyen vicces bejegyzés mennyire megmozgatja a közönséget, további folytatják a viccelősét, poénkodást.

 

Bódi Zoltán

Komment 0 | Reblog! 0 |

Gyakran találkozom kedvenc közösségi oldalamon olyan posztokkal, amelyek különböző ételek fotóit tartalmazzák. Nem akármilyen ételfotókról van ám szó, nem holmi receptajánlásokra gondolok (olyanból is van elég sok), hanem az „ezt eszem most”, „ezt főztem/sütöttem most” című bejegyzésekről szeretnék értekezni. Nyilván mindenki találkozott már ilyesmivel. Fölmerül a kérdés, hogy miért tesszük mindezt. Miért tesszük közhírré azt, hogy mit eszünk éppen vagy mit főztük. Ez a téma jellemzően magánügy vagy éppen azokra tartozik, akikkel együtt étkezünk, tehát semmiképpen sem nyilvános. A Facebookon nyilvánosan közzé tett ilyen tartalmú képek viszont kilépnek a magánszférából. Mi az oka ennek az ellentmondásnak?

A Facebook olyan színtér, amely kiválóan alkalmas az önnépszerűsítésre, az önpromócióra, hisz a sok pozitív tartalmú információból ki akarunk tűnni valahogy. A Facebook alapfilozófiája a pozitív, közösségépítő gondolatok, információk népszerűsítése. Éppen ezért a legtöbb felhasználó igyekszik az önképét javítani, az arculatát építeni, némiképpen dicsekedni vagy tudatosan építeni a saját márkáját. Ennek lehet az eszköze az, hogy éppen milyen jót, ízleteset, különlegeset vagy éppen egészségeset eszem.

Másik oldalról megközelítve a jelenséget könnyen beláthatjuk, hogy a Facebook nyilvánossága látens nyilvánosság, azaz lappangó, nem találkozunk szemtől-szembe a közönségünkkel. Amikor a Facebookon posztolunk valamit, akkor csak a számítógépünket vagy az okostelefonunkat látjuk, és nem azt az átlagosan párszáz ismerőst, akivel egy átlag Facebook-felhasználó rendelkezik. Arról nem is beszélve, hogy a közösségi oldalakon visszaigazolt ismerőseink vegyes összetételűek, a szűk családtagtól kezdve a több évtizeddel ezelőtti általános iskolai osztálytársunkon át a munkahelyi kollégáinkig sok mindenki található a Facebook-ismerőseink között. Jellemző, hogy így is nevezzük: Facebook-ismerős, hisz csak itt minősülnek egységesen „ismerősnek”, a valós életben nem taroznának egy csoportba, hisz minden embernek különböző státuszúak az ismerősei, kapcsolatai. A legfőbb csoportok a belső család, közeli hozzátartozó, partner, életvitelszerűen együtt élő társ; munkahelyi, iskolai társak, kollégák; barátok, közeli ismerősök; távoli ismerősök, távoli családtagok, akikkel nem ápolunk intenzív, napi kapcsolatot; alkalmi kapcsolatok, ismeretségek. Nyilvánvaló, hogy mindezekkel nem osztanánk meg a valós életben azt az „örömhírt”, hogy éppen milyen ételt eszünk vagy főzünk. A Facebookon viszont mindezzel a sokszínűséggel nem találkozunk, így sokkal könnyebb alapvetően magánjellegű információkat (mint például az étkezésünket) mindenkivel tudatni.

Az ételfotók, sőt az étel mellett készített szelfik célja a dicsekvés, az önnön tehetségünk (ha a saját főztünkről van szó), illetve a gasztronómiai ízlésünk, sőt a vendéglátónk gasztronómiai ízlésének, konyhai kultúrájának a népszerűsítése. Ez is közösségformáló erő, ez is önnépszerűsítési eszköz. Az étkezésünk részleteinek a nyilvánosságra hozatala is jól jelzi, hogy a közösségi oldalakon megváltozott a magánszféra és a nyilvánosság határa, viszonya: ami hagyományosan magánügy volt, az a Facebookon nem egyértelműen magánügy már, elég egy megosztás, és már közüggyé válik. Ennek a jelenségnek a gyakorisága bátorítja a felhasználókat ennek a kommunikációs magatartásnak a követésére.

Bódi Zoltán

Komment 3 | Reblog! 0 |

Miért készítünk szelfit?

Címkék: szelfi, selfie, önportré, jelhagyási ösztön, infoszótár

Különösen akkor merül fel ez a kérdés, amikor olyan helyen és olyan stílusú szelfit látunk, ahol és amilyet jobb lett volna, ha nem is készítenek el. Pontosabban fogalmazva: vannak olyan helyek és helyzetek, amelyek megszentelt pillanatok és helyek, és nem illik hozzájuk az idétlenkedő, zavaróan pózoló szelfi. Mondjuk egy hozzátartozónk temetésén, vagy egy emlékhelyen, esetleg egy olyan templomban, vallási kegyhelyen, ahol zavarhatunk a vigyorgó pózolásunkkal olyanokat, akik áhítattal szeretnék eltölteni az idejüket.

Mégis, miért mindez? Miért fordul elő, hogy egyesek a környezetükre nem figyelve szelfiznek, és mindez miért zavarja a környezetüket? Az ember természetes jelhagyási ösztöne és a megszentelt helyhez, szituációhoz fűződő elvárások, szokások, normák ütköznek. Mindez addig nem okoz konfliktust, amíg a szelfit a pillanat megszenteléseként értékelhetjük, vagyis ha illik a környezethez, nem zavar megszokásokat, normákat, környező embereket. Mihelyst azonban elszakad a készítője a hely szelleme által megkövetelt normáktól, sértő lehet.

A szelfi által nyújtott öndokumentáció a régi időkhöz képest nem az utókornak szól (gondoljunk csak a fakéregbe vésett szövegekre, szívekre, a falfirkákra, falvésésekre, amelyek akár évszázadokat és képesek voltak túlélni). A klasszikus öndokumentáló jelekhez képest a szelfi a közösségi médiának szól, amely a pillanatnyiság élményét nyújtja. A közönséget pedig az ismerőseink alkotják. Az ismerőseink tehát állandó közönségünkké válnak. A közönséget pedig szórakoztatni kell, élményeket kell nyújtani nekik. A szelfi mindezt megadja: élményt ad, szórakoztat, akár mulattat, nevettet, sőt megbotránkoztat, az „itt voltam” élményt és a „jó lenne, ha itt lennétek” élményt közvetíti.

A modern tehcnológiának köszönhetően (szelfizni képes okostelefonok állandó, széles sávú internetkapcsolattal, közösségi média alkalmazásokkal) roppant könnyű szelfit készíteni és közreadni. Ez a kommunikáció gyors, a pillanatnyiság élményét gyorsan, gyakorlatilag egyidejűleg, vizuális úton képes a netező nagyközönséggel, tehát igen nagy tömegekkel megosztani. Vagyis gyors és rendkívül hatékony kommunikációs mód.

Jellemző a szelfikre, hogy a megélt és átadott pillanatnyi élmény mellett gyakran felejtkezik el a készítője a helyzet, a környezet, az élmény értelmezéséről. Ezekben a szituációkban jelentkezik a szelfi megbotránkoztató hatása. A helyzet ellentmondásosságára utalva hivatkozom az idén nyáron az égész közösségi médiát bejáró mosolygós szelfire, amelyet az auswitzi koncentrációs táborban készített magáról egy fiatal amerikai lány (nem kívánom a pontos helyet megjelölni, mert ezzel fölöslegesen újraélesztenék egy már lezárult vitát). Mindez lehet egyszerű neveletlenség, éretlenség, a helyzetfelismerés és az együttérzés tökéletes hiánya. Ugyanakkor a készítője magyarázatot is adott: ezzel a mosolygós szelfivel szeretett volna emlékezni az elhunyt édesapjára (az más kérdés, hogy tweetjei alapján mennyire hiteles ez a magyarázat). Tehát ez a mosolygós szelfi egyszerre fejezi ki a készítője szándéka szerinti emlékezését, és egyszerre sértő is a környezete számára. Kérdés, ki milyen kontextust ismer. A szelfi amellett, hogy öndokumentáló, ártatlan, helyhez-helyzethez kötődő önportré, a széles körű megosztásával, vírusszerű terjedésével, és az egyén önpromóciós szándékával jól illeszkedik a közösségi média kissé önző, mindenből csak pozitív élményt nyújtani akaró környezetébe.

Bódi Zoltán

Komment 0 | Reblog! 0 |

A jövő rádiózásának útkeresésében jelenleg az egyik kulcsfogalom a hibrid rádió. Ennek lényege az, hogy ugyanaz a készülék képes a kisugárzott rádióműsor vételére és egyúttal kapcsolódik az internetre, hogy megkeresse az éppen hallgatott rádióállomás interaktív szolgáltatását. Ennek egyik megvalósítása a RadioDNS nevű rendszer, amely két brit műsorszolgáltató, a közszolgálati BBC és a kereskedelmi Global Radio (jelenlegi neve: GCap Media) együttműködésében hoztak létre azért, hogy összekapcsolják a rádiós műsorszórást az internetes lehetőségekkel. A rendszer koncepcióját 2008 májusában Münchenben mutatták be, majd 2010-ben nonprofit szervezetet alapítottak a rendszer képviseletére.

A RadioDNS weboldalán, három pontban foglalják össze a rendszer főbb szolgáltatásait:

- RadioVIS: Fotók, ábrák, képsorozatok, valamint szöveges üzenetek megjelenítését teszi lehetővé egy kijelzőn. (Itt néhány videón megnézhető, hogy különféle rádiókészülékeken, illetve mobiltelefonokon hogyan működik a RadioVIS.) A VIS egyébként az angol Visualisation, azaz megjelenítés, láthatóvá tétel szóból ered.

- RadioEPG: A más rendszerekből már jól ismert elektronikus műsorújság. (Ez fontos eszköz a hallgató számára, hogy megtudja, éppen mit hallott, hall vagy mit fog hallani, legyen az műsor vagy egy zenei felvétel.)

- RadioTAG: Ez talán a legizgalmasabb lehetőség, mivel e funkcióval ténylegesen interaktívvá válhat a rádióműsor hallgatása, mert lehetővé teszi a hallgató számára, hogy visszajelzést küldjön a rádiósoknak, illetve felcímkézzék és könyvjelzőkkel jelöljék meg a rádiós tartalmakat.

Egy hibrid rádió fotója
Pure Sensia - íme egy hibrid rádió, ami a RadioDNS rendszer szerint működik

A rendszer hibrid jellegében az a szép, hogy nem csak a jól ismert analóg FM rádiózással, és a Nyugat-Európában erősen terjedő (digitális) DAB rádiózással, hanem még a középhullámú (AM) rádióadásokkal is összekapcsolható. A fentebb linkelt videók egyikében egy mobiltelefonon behangolnak egy FM rádióadást, majd látható a kijelzőn, hogy a rádióadó RDS kódjával küldött weblinket a rendszer automatikusan betölti és már láthatjuk is a műsorral kapcsolatos információkat és képeket.

Többféle megvalósítás lehetséges a készülékek terén: a hagyományos rádiókészülékek érintőképernyővel és Wifi modullal ellátva (lásd képünkön) vagy az okostelefonokat dokkoló készülékmegoldások (itt az érintőképernyőt maga az okostelefon adja), sőt mobil applikációként is beépíthető okostelefonokba vagy táblagépekbe. Néhány készülék itt megnézhető.

A RadioDNS weboldalán még a mobilszolgáltatók számára is üzentek: „A rádióhallgatás a mobiltelefonokon egyre népszerűbbé válik. Az amerikai okostelefon tulajdonosok 33%-ának van rádiós applikációja a telefonján, az Egyesült Királyság okostelefon használói esetében ez az arány 48%.”

A RadioDNS projektet azzal a szándékkal hozták létre, hogy olyan szabvány legyen belőle, amit a műsorszolgáltató és a gyártók sora használhat fel fejlesztései során.

Szilágyi Árpád

Netidők Blogtársaság

Komment 0 | Reblog! 0 |

Netidők Blogtársaság

Digitális talkshow írásban is. Itt a Netidők! Ez a Netidők c. rádióműsor (Petőfi Rádió) blogja. Mindaz, ami elhangzik az adásban, meg ami nem.

Utolsó kommentek

Feedek

Követők

pnxntdd Bódi Tamás PhD Buhály Attila jokaimor buhalya kundi andrasba Borek András Gyu aki Gyu Keserű Imre Szilágyi Árpád probesz Tücsi a galaktikus drdudas Netidők Blogtársaság Chatman didike kiskertész Kéky Kira arthurdent kimada Netnyelvész Leoleo ib Neterka kisbeka szanyolaszlo Tinka422 haborgo1975 Seepoy Nagy Gergő BuhályAttila bollaeszter winifredka bardóczi ákos Butterfly

Utoljára kommentelt bejegyzések